A Hatalom Gyűrűi – sorozat, 2. évad

Sokat gondolkoztam azon, honnan is kéne megfogni ezt a posztot, elvégre csak kéne legyen valami íve, ne csak gátlástalanul egymásra hányt puffogáshalmot kapjatok, ha már hajlandóak vagytok végigolvasni – aztán rájöttem, hogy nincs jobb felütés, mint ha elmesélem, hogy jártam valahol a harmadik-negyedik-ötödik részek környékén. Egy este elkezdtem nézni, és a streaming szeszélyének köszönhetően nem a soron következő részt indítottam el, hanem a következőt. Beletelt kb tíz percbe, mire rájöttem, valami nem oké, mintha kimaradtak volna itt dolgok. Egész addig teljes lelki nyugalommal néztem. Aztán amikor visszamentem egy résszel korábbra, akkor meg fogtam a fejem, hogy ezt én már láttam, most akkor hol is vagyunk… Persze kiderült hogy egy közepesen indokolt flashback-nél, de az, hogy két rész is képes volt percekre megzavarni, hogy hol is tartok és mi az ami már megtörtént, mi az ami még nem, és minek kéne most következnie, jól illusztrálja, hogy a dramaturgia finoman szólva döcög. Kevésbé finoman szólva, az amúgy is eléggé széttartó cselekményszálak olyan hányavetin és összefüggéstelenül vannak összefűzve, hogy az már művészet. Mintha egy olyan novellafüzért olvasnék, ami direkt úgy van összeállítva, hogy bármilyen sorrendben lehessen olvasni. Részekre elhagyunk szálakat, magukra hagyunk szereplőket, aztán teljesen random pillanatokban visszatérünk hozzájuk, de mintha már maguk a készítők is elfelejtették volna, hol és miért hagyták abba. Az első évadban még ment az egyensúlyozás, és bár megúszós a térképes megoldás (bár tudott: fantasy-ba kell térkép, anélkül komolytalan), legalább adott egy sorvezetőt és összekötötte a szálakat. A második évadra ez teljesen elfogyott, bárminemű koncepció nélkül ugrálunk a történetek között, és egészen az utolsó két-három részig semmi, de semmi nem kapja meg a súlyát.
 
Ezek után azt kell mondjam, pont annyira fogok ragaszkodni az összefüggő, jól felépített gondolatmenetemhez, mint a sorozat. Semennyire. Csapongó puffogást fogtok kapni, sok spoilerrel a sorozatbeli és a sorozat utáni történésekre nézve (persze ez csak annak lesz spoiler, aki nem olvasta Tolkien műveit, és nem tudja, ki éli túl a Másodkort…). Én szóltam.
 
Menjünk is szépen történetszálanként – de vajon hol is kezdjem? Jöjjön a rossz hír vagy jöjjön a jó hír? Ehhh… Tudjátok mit, kezdem azzal, ami cuki volt és se nem jó, se nem rossz, mondhatni, pihentető a nagy szélsőségek között.

Gandalf, Bombadil Toma és a hobbitok
 
Az első évad egyik központi kérdése volt, hogy kicsoda a rejtélyes, égből pottyant idegen, akit Borláb Nori és Büszkefő Poppy addig próbáltak életre szeretgetni, míg ki nem derült, hogy ő biz’ a Harmadkor legnagyobb mágusa, Szürke Gandalf, akit azért küldtek Középföldére, hogy legyőzze Sauront. Mondjuk ez még párezer évvel odébb van, de oda se neki, nézzük, mit tud kezdeni Sauronnal itt, a Másodkorban. Bár az nem lehetett kérdés, hogy ő Gandalf, a második évad tovább fűzi a titokzatos csillagkép utáni kutatást, ahol perszehogy megleli a nevet, a botot, és még valakit, akire aztán nagyon nem számítottunk: Bombadil Tomát. Toma talán az a karakter A Gyűrűk Urából, akinek a klasszikus trilógiából való kimaradását a legtöbb rajongó máig fájlalja, szóval adja magát, hogy ha tudják, szuszakolják bele, a jelenléte igazi fanservice. Kap is jelentőséget, tekintve, hogy ő indítja el Gandalfot a Gandalffá válás felé vezető ösvényen, és tény, hogy Rory Kinnear (akit számos angol sorozatból eléggé kedvelek) jól hozza a nagyon bölcs, de nagyon játékos figurát, amit a forgatókönyv megkívánt, de az igazi mélységeivel nem tudtak mit kezdeni. Tegyük hozzá, nincs arra válaszunk, hogy kicsoda (micsoda) Toma valójában, minden rajongónak megvan erre a maga teóriája (nekünk is), épp ezért nehéz is ábrázolni úgy, hogy a bohókás külső és viselkedés mögött érezhető legyen, tán ő a leghatalmasabb erő Középföldén. Ki is fogott a készítőkön, de kifogtak rajtuk egyszerűbb dolgok is, szóval ezzel még egészen megbocsátó tudok lenni.
 

Az, ahogy elindítja Gandalfot, és ahogy felfedi előtte küldetése valódi súlyát, még így is az évad leginkább kedvelhető megoldásai közé tartozik. Ahogy az is, hogy a vándorló gyaplábú lányzók rátalálnak a sztúrokra és ha már bajt hoztak rájuk, akkor együtt indulnak velük vándorútjukra – a régmúlt regéiből következtethetően a Megye felé. Ugyan erről is el lehet mondani, hogy ez se így volt, és egyébként is, ezer ponton logikátlan, de tényleg annyira szerethetőek, hogy mindent megbocsátunk. És legalább nem megy teljesen szembe Tolkien meséinek szellemiségével. Akár így is lehetett volna. Ami mondjuk nem mondható el az újabb nagyon titokzatos varázslóról, aki hogy-hogynem, ugyanazt az erőt akarja, amit Sauron, aki maga mellé akarja állítani Gandalfot és ezért semmitől sem riad vissza, aki mindenféle sötét alakkal cimborál és mindenféle sötét mágiába belekontárkodik. És aki pont úgy néz ki és úgy viselkedik, mint Saruman párezer évvel később. Ne akadjunk fenn azon, hogy Sarumannak nem kéne ott lennie a Másodkorban (Gandalfnak se). Azon se akadjunk fenn, hogy ha ekkora hatalmú sötét mágiában jártas csatlósai voltak, akkor hova lettek később. Azon azért elgondolkodhatunk, hogy ha már ekkor is sötét varázsló volt, akkor hogy lehetett később a Fehér Tanács feje és miért bízott meg benne mindenki. Szegény Gandalf, vajon újabb teljes emléktörlés áldozata lesz? Vagy a készítőket ennyire hidegen hagyja, hogy mi történik a későbbi korokban? Lehetséges lenne, hogy úgy futtatják ki a sorozatot, hogy nem törődnek a kanonizált történettel; más véget adnak neki, mintha tényleg független történet lenne?
 

Durin végzete
 
A törpök túl mohón és túl mélyre ástak… Köszönhetően Sauron ajándékának, a törpgyűrűknek. A törpök történetszálát már az első évadban is egész jól sikerült egyben tartani, most is ez az, ami cselekményét, hangsúlyait, a szereplők közti dinamikákat tekintve tán a legjobban működik. És a legközelebb áll a Tolkien-i világábrázoláshoz. Durin herceg szembefordulása apjával, a király korrumpálódása, a makacsság, amellyel egymásnak feszülnek, a kétségbeesés, amellyel a hegyet ismerők meg akarják akadályozni a királyt abban, hogy felébressze a mélyben rejtőző erőt, működő elegyet alkotnak. Bár a Balrog megjelenését a Másodkorban sem tudom hova tenni, de szerencsére a király ráomlasztja a hegyoldalt, szóval szundizhat még párezer évet. A folytatás nagy kérdése, hogy Durin herceg, aki megesküdött, hogy sosem érinti a gyűrűket, a trónért való küzdelem során megérintődik-e a sötét hatalom által, és hogy hogyan folytatódik a barátsága Elronddal. Gyanítom, ennek itt csúnya vége lesz. Kár.
 

A tündék végzete
 
Már csak azért is, mert az egyik legszebb átívelő történetszál a törp herceg és a tünde barátsága. Amelynek köszönhetően menekülnek meg a tündék a végromlástól, és gyógyíthatják meg önmagukat a mithrilből kovácsolt gyűrűkkel. Ám ne feledjük, ugyanennek a barátságnak köszönhető, hogy a gyűrűk kovácsolása egyáltalán felmerült – a sorozat értelmezésében a törpök és tündék későbbi egymás ellen fordulásának akár az is lehet az alapja, hogy amikor utoljára együttműködtek, Középföldére szabadították a gonoszt (hangsúlyozom, a sorozat értelmezésében - a mitológia ismeretében tudjuk, ez a gyűlölködés ennél jóval összetettebb és mélyebben gyökeredző). Ezzel küzd az évad jó részében Elrond is (amikor konkrétan meg akarja semmisíteni a tündegyűrűket) és Durin is (amikor rá akarja venni apját, hogy ne adjon el több mithrilt az Annatar képében őket megkörnyékező Sauronnak). Elrond az, aki kezdettől látja, hogy a túlélésük záloga a gonosz műve, és egészen a végjátékig küzd a gyűrűk használata ellen. Persze a logika ott bicsaklik, hogy ha megsemmisíti a három tündegyűrűt, és a tündék elhagyják Középföldét, attól még Sauron maradna, és a Celebrimbortól ellopott tudással és a törpök mithriljével tovább kovácsolhatná a többi gyűrűt, és akkor már a tündék se lennének itt, hogy segítsenek megmenteni a világot a gonosztól…

 
Délfölde és Adar, meg a serege
 
…de szerencsére itt vannak, és mindent el is követnek, hogy megmentsék a világot a gonosztól, csak épp módszeresen rossz helyen keresik. Hiába mondja Galadriel, hogy Sauron tuti Celebrimbor udvarában van, hiába súgja Gil-Galadnak a gyűrűje ugyanezt, mégis addig ragaszkodnak a gondolathoz, hogy Mordor felé kell indulniuk, amíg Mordor a kapuik alá nem vonul. Itt minden tünde úr komplett stratégiai idiótának van feltüntetve (mondjuk, nem csak ők). Az egész hajcihő a Mordorból Eregion felé vonuló Adarral, aki ugye Sauront jönne elpusztítani, a felderíteni küldött Galadriellel, meg Elronddal, előbbi fogságba esésével, Adar szövetségi ajánlatával, olyan ostoba hogy fel se tudom idézni a részleteit, hiába néztem meg kétszer. Totális katyvasz. Ahogy egyébként Délfölde túlélőinek sztorija is. Eddig fontos szereplők random meghalnak, nem tudjuk, miért, mindenki ide-oda rohangál, bosszúért liheg, Theo hol utálja Arondirt, hol nem, a túlélők hol menekülni akarnak, hol harcolni, hol csak bambulni. Isildur előkerül Shelob barlangjából (ezt most miért?), szerelmes lesz egy random lányba, akiről persze kiderül, hogy vadember, aztán még háromszor halálos veszedelembe kerül, de az egésznek annyira semmi értelme, ő is olyan ostobának van feltüntetve, hogy akár ott is pusztulhatna a mocsárban, nem vesztenénk semmit. És a szomorú az, hogy még mindig nem ez a mélypont…

Númenor
 
…mert ott van Númenor. Amit ugye ott hagytunk el, hogy a vak Míriel és a hozzá túlságosan is hűséges Elendil arra ér haza, hogy a király meghalt, Elendil idegesítő lánya megtalálta a palantírt, Pharazon meg mohón villogtatja a szemét a trónra. Nyilván a Középföldén elesett harcosokat gyászoló lakosság, a királynő testi fogyatékossága és a tünde manipulációról árulkodó palantír együtt olyan elegyet képez, hogy nagyjából három másodperc alatt meg is szerzi a trónt. Már csak a Mírielhez hűségeseket kell átfordítani vagy eltávolítani, ennek érdekében némi vérengzés, szentély lerombolás, Elendil megvádolása, kivégzés helyett tengeri igazságszolgáltatás; de hoppá, ártatlan, nem ette meg a helyette önként tengerbe masírozó királynőt a tengeri szörny, írjuk át akkor évszázados törvényeinket, újabb vádak, ásítás, újabb vádak, leragad a szemem. Pharazon belekukkant a palantírba, amiben Halbrandot látja és egy tűzhegyet, hopp, ki is következteti, hogy nem is a tündék manipulálták Mírielt a gömbön keresztül, hanem Sauron, legyen akkor mégis kivégzés. Itt már senki nem keres logikát, aki nem aludt bele, mosolyog egy jóízűt a jeleneten, amikor Elendil megkapja a királynőtől Narsilt, a kardot, amire először pont olyan bambán, aztán meg pont olyan elszántan néz, mint Aragorn párezer évvel később; majd ellovagol száműzetésbe. Annyira szépen indult Númenor ábrázolása az első évad elején, hogy a szívem szakad meg a sok hülyeségért, ahova kifuttatták. És még mindig nem ez a mélypont…

Galadriel és Sauron
 
…mert az most jön. És ígérem, ennél rosszabb már nem lesz. Arról, hogy miért értelmezhetetlen Tolkien mitológiájában Sauron (a mítoszi gonosz) megérintődése és „megkísértése” a jó által, Zoli írt az első évad kapcsán, nem fejteném ki újra. Az első évad végi ráébredés után Galadriel az egész második évadot végigküzdi magában azzal, hogy most akkor őt megérintette-e a gonosz vagy sem, és vajon mit is érez, és a többiek meg tudják-e őt különböztetni a gonosztól, akit egész életében üldözött, és ő tudja-e még, ki ő, vagy a gyűrűhöz való ragaszkodása is annak jele, hogy már nem tud lemondani a hatalomról...  Az ő dilemmája akár helyén is lehetne, ha mondjuk Morfydd Clark tudna játszani, meg ha nem akarnának a készítők mindenáron romantikus picsogásba fordítani egy alapvetően egzisztencialista dilemmát (hisz valójában arról lenne szó, hogy ha a gonosz egyszer a fejébe látott és magához édesgette, akkor utána ki tud-e szabadulni a bűvereje alól és önmaga tud-e lenni). Egyébként ez nagyon szépen rímel arra, hogy „kisebb leszek, elmegyek Nyugatra… és Galadriel maradok”. Hisz Galadriel valóban megkísértődik a hatalom által – csak épp nem úgy és nem ott, ahol a sorozat készítői ábrázolják. Akik sajnos, Tolkien helyett túl sokat forgatták a kreatív írás szappanopera-szerzőknek mesterkurzus anyagát, mert amit idepakoltak, az egy az egyben a brazil szappanoperák vagy az Alkonyat-szintű agymenések világa: a jó kislány meg akarja szelídíteni a rosszfiút, a rosszfiú is meg akar szelídülni, mert fülig szerelmes, de annyira azért nem, valami mindig visszahúzza, kéne azért a lány mellett a hatalom is, hiszti-hiszti-hiszti, aztán véres vég. Könnyek közt, szerelmesen nézve szúrjuk szíven a csajt, ha nem lehet az enyém, ne legyen másé sem. Komolyan, kb ez a szint. 

Az évad csúcspontjának szánt párharc Galadriel és Sauron között egyébként filmes szempontból kurva jól van megcsinálva, amikor az alakváltó Sauron Galadriellé változik, és a tünde önmagával harcol, az konkrétan mesteri, de aztán elhangzik a mondat, ami még egy szappanoperáéban is gáz lenne: „Koronát adtam volna neked. És nem nyugodtam volna, amíg egész Középföldét térdre nem kényszerítem, hogy imádja királynőjét”. Na, itt teljesen helyénvaló reakció, ha az ember ki akarja baszni a távirányítót az ablakon. Tényleg nem volt senki a sorozat készítőinek környékén, aki olvasta volna az eredeti műveket és szólt volna, hogy ez gáz? És még a színészi játék is felemás, ugyan Charlie Vickers mint Sauron kiválóan manipulál és igazán nagyon szépen tud nézni ha akar, elhiszem, hogy bárkit megbűvöl, azt is, hogy rajongó tinilányok hadai akarják most jó útra téríteni; de Morfydd Clark továbbra is következetesen ugyanolyan gyenge mint Galadriel – se a zavarodott, se a szerelmes, se a haldokló, se a hatalommal kacérkodó oldala nem hiteles. Csak akkor jó, ha harcolni kell.
 
Ha idáig elkísértél, kedves olvasó, akkor jutalmul megkapod az egyetlen szálat, ami viszont igazán nagyon jól lett összerakva, és amelynek láttán sírni tudnék, hogy ha ilyet is tudnak a készítők, akkor miért cseszték úgy el a többit. Ez pedig nem más, mint…
 

Celebrimbor és Sauron
 
Szögezzük le, a történet persze itt sem követi az eredeti művekét, távolról sem, de itt legalább a történetvezetés, a szereplők közti dinamika, a színészi játék a helyén van. Szegény Celebrimbor az első perctől igen komoly manipuláció alatt van, amit csak a végjátékban ismer fel, akkor viszont elszabadul a pokol. Sauron itt megmutatja igazi arcát. Ha az előzőekben szappanoperát emlegettem, ez itt egy mesteri kamaradráma. Passzív-agresszív hatalmi játszmák, manipuláció, gaslighting, minden, ami egy abuzív kapcsolatot jellemez, felvonul itt. Sauron addig manipulálja Celebrimbort hogy tegyen a kedvére és készítse el az emberek kilenc gyűrűjét, amíg a tünde mester bele nem őrül; hogy aztán elhitesse vele, csak a saját érdekében zárta be elméje börtönébe, miközben körülötte felég a városa; és hogy csak magának köszönheti a kínhalált. Charlie Vickers és a Celebrimbort játszó Charles Edwards mindent belead, és ellentétben a Sauron-Galadriel párossal, az övék működik is. Először sajnáltam, hogy Celebrimbort ennyire tönkretették, és nyoma sem maradt a nagy hatalmú tünde úrnak, egy rettegő, szellemében megnyomorított rab lesz – de valójában ez tükrözi Sauron erejét. A mítoszi gonosz nem romantikázik, hanem megtör és bedarál. Pont így. Annál nagyobb elégtétel, hogy Celebrimbor megtalálja a tündesége utolsó morzsáját és feláldozza magát, hogy védje a gyűrűket. Tényleg keserű, hogy nem lehetett az egész sorozatot ilyen színvonalon megcsinálni.
 
Jó hosszúra nyújtottam, ha akad bárki, aki végigolvasta, annak látatlanban is köszönöm. Amilyen kellemesen nézhető volt az első évad (minden tévedése ellenére), pont olyan bosszantó a második – előbbit még el is tudom képzelni, hogy valaha újranézzem, utóbbit már nem. A folytatásra persze vevő vagyok, kíváncsi vagyok, van-e még lejjebb… Sajnos általában van. De ne legyen igazam.

A túlélő tündék a végén egy rejtett völgybe menekülnek, melyet a gyűrűk ereje védelmez - 
szeretnivaló utalás 

 

Sandman - Nyitány - Az álmok fejedelme-gyűjtemény

Ez a legeslegvége. Nyitány a címe, tehát előzménytörténet. Jellemző ez valójában a véget nem érni akaró projektekre, hogy ha egy ponton már nem finomítható tovább az elmesélt, lezárulások nem engedik a megszokott-megszeretett menazséria tovább-használatát, akkor ez jön: az előzmény, a kezdet. Ami egy Végtelenekről szóló mese esetében alapból lehetne szerencsétlen választás. Hiszen a lezárt glóbusz, a körbejárható, örökkön ismétlődő „végtelenségébe” csomagol; a kerekké és gurulni képessé tett mítosz a saját farkába harapva úgy zárul le, hogy nem nyílik már belőle valójában a nagybetűs Végtelen – a tovább gondolhatóság tágas mese-terei helyett a mesétlen űr hidege keretezi. Lehetne szerencsétlen választás, de szerencsére nem az.
 
További veszélye ezeknek a prequel-meséknek, hogy elmagyarázzák az elképzelhetőt előled. Hiszen felépítenek egy indokrendszert, és ezzel megsemmisíthetnek száz másikat; hiszen az ismert történetbe horgonyzó utalások szoborrá merevíthetik a képzeleted hajóját azokon a vizeken, ahol addig az el nem mesélt szelei dagasztották a vitorláit. Minden ügyesen elhelyezett utalás-termék egyfelől csak az elhelyezők ügyességét reklámozhatja-fényezheti, másfelől kiüresítheti az aha-élményeid – a történetben található ráismerésekben bujkáló önismeret szabadságát az egyetlen (tőlünk független) értelmezés márka-hűségpontokat gyűjtögető magánügyére cserélve. Ami eddig a mesevilág tág egű egészére vonatkozhatott, az immár ennek a mesének a belügye csak. Főleg, ha azért megtörni látszik itt-ott a logika – a horgonyok kivetésének kísértése karcolja-töri, beszennyezi, felszámolja a mesetáj benned született korallzátonyait.
 

Lehetne szerencsétlen választás, de nem az. Hanem annak a felmutatása, hogyan érdemes ezt az untig ismert piaci fogást valóban élettel tölteni. Hogyan érdemes kalóz-módra kifosztani az elmesélt mese kincsesládáját; úgy, hogy a végén többnek tűnjön benne a nagy kupac arany, drágakő és egyéb csillogás, mint a rablótámadás előtt. Rendkívül nehezen élem meg, hogy a megálmodó így tönkrezúzta önmagát – látva, mennyire méltó ez az előzmény a folyományhoz, az egészhez; mint egy megtalált térkép a Kincses szigethez, minden megrajzolt porcikájában. Hiszen Neil Gaiman a szemünk láttára megsemmisült karrierje romjai alatt kapálózik – és ez a romosodás már ott dereng a 2015-ben született „Elfáradt előszóban”, e kötet bemutatásában is. Fáj, hogy a frázisok és a semmit-mondások laknak csak ebben az előszónak megírt elköszönésben; és a mesélőke automatizmusai - elemelt első bekezdéstől keresettnek érzett befejezésig. De egy egész bejegyzést szenteltem ennek az ambivalenciának, amibe majd beillesztem ezt az ismertetőt is a befejezésképp megjelent, méltó és üdvös Nyitányról. Létrehozván e blogon is a lezárt glóbusz egymásra mutató, saját farkába harapó, körbejárható „végetlenségét”. Itt, e történet legvégén. Ami érzetem szerint (részemről is) tényleg a legvége.
 
Rendkívül ironikus, hogy pont ehhez a kötethez talált „isten kegyelméből való Sandman-rajzolót” az író és kiadója, J.H. Williams III. személyében. Volt ennek a Mítosz-óceánnak számos olyan térképésze, akinek munkáit dédelgetem magamban, (a teljesség igénye nélkül) Collen Dorantól Marc Hempelen át a zseniális Bill Sienkiewicz-ig – de el kell ismernem, hogy JH valami egészen különálló kontinens feltárója. Miközben a karakter-designjei nem a kedvenceim, Álomúr átalakulásai olykor kockáról kockára példaszerűen pontosak, viszik a hátukon rajzban is a cselekményt; ötlet-dúsak, olykor gonoszak, máskor csurog belőlük az irónia. A panelkezelése pont az a teljesen elszállt, de mindig funkcionális kaotika, ami második rápillantásra mindig „egyetlen alkalmas rajzi renddé” alakul. Ezt a nagyon tág keretekben lakó, nagyon sok értelemben „univerzális” mesét, ahol (univerzumok egyediségein és Csillagok Városán túl) az anyag és az idő ős-kezdeti megszemélyesüléseinek otthonaiba is bepillantunk, legalább ennyire őrülten pontos rajzvilág kellett keretezze.
 

Miközben (pont ezért) megélhettem a leggyakoribb előzmény-történeti furcsaélményt: ez a tökéletes rajzvilág hatványozottan zárójelbe helyezi a szokvány képregényes eszközökkel készült kezdeteket – ami amúgy ez után a Nyitány után jönne. A nagyobb, hosszabb, vágatlan (technikailag érettebb) „előzmény” fényében a Prelüdök és Noktürnök belefúl a konvencióba. De ezt most mégsem kérem számon. Ez a komplex mítosz a kiformálódása közben legalább annyit ért, finomult a határátlépéseivel, mint a megjelenítése – valahol nemcsak az alkotók, de önmaga produktuma is. A rengeteg alkotó bábáskodása közben valahol önmagát is formálóvá mesélte – ami egyfelől számomra a mítosz-mivolt (a magát mesélő mese) evidens bizonyítéka, másfelől még ezt a szokvány üzleti bukfencet, az előzménymesét is teljes mértékig belevonta ebbe a hitelbe. Megmutatva működés közben az önmagán túl mutató erejét. Ami szerintem (így, egészében) túlmutat a megálmodója bűncselekménybe hajló magánügyein. De ezt tényleg mindenki maga dönti el – hogy elvonatkoztat, vagy elvonja magát. Hiszen tényleg személyes élmény - amire a személy kell, hogy reagáljon.
 
Az eddig bejárt utak:

Carthaphilus kiadások:
Sandman, az álmok fejedelme - Prelűdök és Noktürnök
Sandman, az álmok fejedelme - A Babaház
Sandman, az álmok fejedelme - Álomország
Sandman, az álmok fejedelme - Párák évszaka

Fumax kiadások:
Sandman, az álmok fejedelme-gyűjtemény (első kötet)
Sandman,az álmok fejedelme-gyűjtemény (második kötet)
Sandman,az álmok fejedelme-gyűjtemény (harmadik kötet)
Sandman, az álmok fejedelme-gyűjtemény (negyedik kötet)
Sandman, az álmok fejedelme-gyűjtemény (ötödik kötet)

...és ott van még Halál
Death - Halál: Teljes gyűjtemény

 

A bejegyzés a mániásoknak tovább folytatódik.

J.R.R. Tolkien: Númenor bukása

Ideje volt visszatérni e rajongásba, és adta magát, hogy ezzel a kötettel tegyem. Lefutott A Hatalom Gyűrűi második évada; én ugyan kifutottam a világba előle félúton, de Timi végignézte, talán ír is majd róla – ez az ő döntése lesz. Én úgy döntöttem, hogy a professzor világa iránt érzett elfogult szeretet sem indokolja a további tolerancia-gyakorlatokat A sorozat ütötte mentális sebekre ez a könyv végül alkalmatos flastromnak bizonyult.
 
Bár amúgy szinte minden porcikája megjelent már itt és ott, a Művek Műve Függelékében, A Szilmarilokban, vagy a Befejezetlen regék Númenorról és Középföldéről lapjain – az új, a hagyaték máig tartó (törp-módra ejtett, óvatos, finom) bányászatából előkerülő tartalom nem indokolta volna alapból, hogy egybesöpörjék az Ember Menedékének történetét. Végül mégis jóleső érzéssel tettem le ezt a kötetet is, gondolatban köszönetet mondva Brian Sibleynek a belefektetett munkáért. Őt A Gyűrűk Ura filmek extráiban megejtett alapozó szövegmagyarázatai okán alapból sokra becsüljük, tiszteljük és szeretjük – jó, ha az ajánló alatt látjátok az elfogultságainkat is. Mert azért ezt a könyvet elsősorban Középföldén sokat lakó, J.R.R. Tolkien világát rajongva szerető embertársaimnak ajánlom. S azt semmiképp, hogy ezt a hatalmas tündérmesét/legendát (sőt, mitológiát) ezen a kapun át próbáld először megközelíteni, kedves egyszeri, kíváncsi olvasó.
 
Viszont a rajongók talán átélik majd ugyanazt, amit én, amikor lapozgattam. Ha ragaszkodom a kedves nézőponthoz, hát nagyjából azt éltem, amit a hobbitok a családfáik böngészésekor: Terebélyes és bonyolult családfákat rajzolgattak, számtalan ággal... ...a Nyugatvégi Piros Könyv függelékében található családfák maguk is egy kisebb könyvet alkotnak... ...nagyon élvezték az ilyesmit, ha precízen volt összeállítva: szerették könyvben látni, amit már úgy is tudtak – rendbe rakva, áttekinthetően, ellentmondások nélkül. Ím, ígyen ragaszkodom a kedves nézőponthoz, amit ez a történetben lakás elsőre felkínált nekem: hogy lehetőleg Hobbit-szemszögből tekintsek rá. Hogy onnan tekintsem az Óidők legendáit, s valahogy úgy is értékeljem, ahogy egy hobbit. Ahogy Trufa és Pippin beszélget Magosvár ostroma után az ispotályban: „..mi Tukok és Borbakok nemigen élünk meg sokáig abban a fene magasban. Nem ám – mondta Trufa – Én aztán nem. Vagy legalábbis még nem. De most legalább látjuk és megbecsüljük őket. Mert gondolom, jobb, ha az ember szereti, akit jó, hogy szeret; és valahonnan csak el kell indulni, valahol gyökeret kell verni, és a Megye földje jó mély. Persze, van, ami mélyebb annál, és van, ami magasabb; és egyikünk öregje se gondozhatná a kertjét, mondjam úgy, hogy békeségben, ha ők nem lennének, akár tudunk róluk, akár nem.”
 

Valahogy így állok én e világ kétségtelen vastagjához, holott Númenor közelebb kéne legyen hozzám: hiszen az emberek világa. Még ha e sziget lakóinak élte hosszabb is (és ez által teljesebb is), mint a miénk. Bukástörténet ez is, az Ember Ajándékát átokká formáló fokozatos romlás története, e szemlélettel egyfajta elveszett-paradicsom attitűd gyermeke. Érdekes látni, mennyire befolyásolta Tolkient (minden ellenérzése ellenére) a legendai szerkezet, ami a korát megelőző divatokban körítette ezt a megközelítést: Artúr király mondakörétől (amit a professzor nyíltan utált) a Nibelungenlied-ig. Ezek itt legendák, átszőve annak minden vonásával – azaz a szereplők alapvető attitűdje változhatatlan tény, a különbség ezek közt dilemmáik és konfliktusaik alapja; a jellem és fejlődése (és a vele járó összes, Shakespeare óta történetet formáló encsembencsem) itt minimálisan játszik szerepet.
 
Mégis képes szinte aktuális ízekkel is megszólítani. Ahogy például a legkidolgozottabb regéjében, Aldarion és Erendis történetében Meneldur, Aldarion apja szavain keresztül: Mi tehát a teendő? Apáinkat megjutalmazták, amiért hozzájárultak a Nagy Homály legyőzéséhez. Ha most a Gonosz új alakot ölt, vajon távol tartsák-e magukat fiaik a harctól? Túl sok kétség emészt, semhogy biztosan tarthatnám a jogart. Készüljünk-e fel, avagy várakozzunk, és bízzuk a jövőre a döntést? Fegyverkezzünk, holott a háború még nem több puszta balsejtelemnél?  Neveljük-e virágzó békeidőben a kézművest és a parasztot vérontásra, hadakozásra? Adjunk gyilkos vasat a mohó kapitányok kezébe, tudván tudva, hogy őket csak a hódítás érdekli, és dicsőségüket a lemészároltak számával mérik, Erunak pedig legfeljebb azt mondják majd: az a fő, hogy ellenségeid is köztük voltak! Vagy nézzük ölbe tett kézzel, amint barátaink méltatlan halállal pusztulnak? Hagyjuk az embereket, élvezzék csak vakon a békét, amíg a rontás rájuk nem dönti a kaput? S akkor vajon mitévők lesznek? Puszta kézzel állnak-e ki a vas ellenében, és meghalnak értelmetlen halállal, avagy elmenekülnek, miközben mögöttük asszonyi sikolytól visszhangzik a vidék? Utána vajon azt mondják-e Erunak: én legalább nem ontottam vért? Mit ér a választás, ha mindkét út egyaránt szerencsétlenségbe vihet?
 

Bukás és megtöretés-történet – másfelől teremtés. Alapja a Professzor sokszor emlegetett, visszatérő álma a zöld mezőkön végigsöprő hegy-mély hullám vízfaláról, az „Atlantisz-komplexus” kap itt új köntöst; a jelenségben egy másik, szintén ősi mesénk egy aspektusával. Tolkien maga is leírja, hogy Númenor veszte a világ újraformálásával, „meghajlításával” egyenértékű – s az új, önmagába zárt világnak innentől az ősök Boldog Birodalmához egyetlen egérútja e mitológiában a tündehajók „egyenes útra” hajózni képes kivétele. Amúgy ez a mese is nagyon sok ízzel benne lüktetett a korban, amikor Középfölde kiformálódott a teremtője fejében – nemcsak Tolkien „hallotta ki”. Például Karinthy Frigyesnek is olvasható egy gyönyörű, teljes érzetű novellája az „egyenes útról”, Két hajó a címe, keressétek meg, a MEK-en elérhető - de én is elmentettem magamnak egy memorábiliába.
 
Szövevényes úton jutott idáig ez a mese, hogy ebben a formában legalább elérhető. Alapja volt egy C. S. Lewissel szelíd versenyben írt „szövevényes rémregény”, az Elveszett út is (itthon várja a sorát – talán ez következik, vagy a Beleriand dalai, majd kiderül). De ez a történet is bevonódott a maga helyére abba a nagy gravitációval bíró világteremtésbe, amit ironikusan így jellemzett az alkotója: ...írni szerettem volna egy többé-kevésbé összefüggő legendát, amely a hatalmastól és a kozmológiaitól a romantikus tündérmese szintjéig terjed. A világteremtésbe, amely J. R. R. Tolkien szinte egész életművét magába olvasztotta az idővel. Én nagyon szeretek barangolni ebben a világban. Köszönöm, hogy újra megtehettem.

kiadó: Magvető

fordította: Bonácz Ágnes

illusztrációk: Alan Lee

Neil Gaiman gyűjtemény

Kiformálódott egy olvasó magánügye, amit elmesélek, mert olvasni soha nem magánügy - valahol mindig részvétel, legalább a másik (legalább az író) álmában. Mégpedig itt mesélem el, az alkotásait együtt látni óhajtó bejegyzés elején. Kiformálódott egy állásfoglalás, ami nekem fontos - egy nekem fontos író közzé tett, napvilágra került magánügyeiről, ami átformálja a megközelítését. De csak átformálja - továbbra is közel kell menni hozzá (érdemes, még ha nem is érdemli, ha érdemei szerint immár egy nagy köteg ambivalencia csak, tehát valójában érdemtelen). Ezt kell leírnom először, ezt a miértet – hogy értsétek, ez az összefoglaló miért született meg egyáltalán.

Nem mesélem el, hogyan éltem át ezt a kiderülést rajongó olvasóként – elég mesétlenül, pontosabban pont az érzéssel, hogy íme: mese nélkül maradtam. Helyette idecitálom Drogriporter (egy általam szeretve követett ismeretlen ismerős) szavait: Neil Gaiman az egyik kedvenc kortárs fantasy íróm. Hihetetlenül kreatív elmével áldotta meg a sors, nem egy kellemes olvasmányélményem - és most már filmélményem - kapcsolódik hozzá. Vannak azok az írók, akiknek a történetei olyan hátborzongatóan furcsák és mégis olyan különösen ismerősek, főhőseikkel mintha már találkoztam volna a saját álmaimban - na hát az ő történetei ilyenek. Emberileg is baromi szimpatikus volt. Az egyáltalán nem lepett meg, hogy egy ilyen írónak a szexuális élete sem éppen hagyományos, hanem, hogy úgy mondjam, tele van mindenféle kinky dolgokkal. Amivel szerintem nincsen semmi gond, csak egy prűd ember találhat kifogást a nem hagyományos szexuális vágyakban. Ez csak és kizárólag rájuk tartozik. Egészen addig, amíg azok két felnőtt ember konszenzuális játékát képezik.

Megmondom őszintén, hogy amikor elolvastam a sajtóban a frissen megjelent vádakat vele szemben, akkor az első reakcióm az a hitetlenség volt. Na ne már. Őt is? Biztos csak felfújták az egészet olyanok, akik abból akarnak hírnévre szert tenni, hogy bálványokat döntenek le. Biztos csak nem értik, miről szól a BDSM. Ösztönösen mentségeket kerestem neki - hiszen egy számomra olyannyira kedves figuráról van szó. De aztán tovább olvastam. És elszörnyedtem. Mert a mentségeim sajnos összeomlottak, mint a kártyavár... Pont így. Ahogy anno Kevin Spacey esetében, például – pont ezekkel az összeomlás-stációkkal.

Viszont és mindazonáltal nem kizárólag így. Nemcsak kedvenc kortársnak tekintettem Gaimant, hanem az egyik tanítómnak. Aki közelebb hozta nekem a világ egy méltatlanul háttérbe szorított megértés-lehetőségének sajátos belső mértanát. Mégpedig úgy, hogy nem papolt róla, hanem megvalósította a szemem láttára, a meséiben. Azt, amit felismerhettem volna a görög, a germán-kelta, vagy akár az arab, a japán (horribile dictu: a magyar) mese- és mítoszkincsből, a forrásokból is, ha azok egzotikuma, illetve a tanult megközelítések: emberiség-gyermekkor, kinőtt ruha, levetkőzte az értelem – és a többi, egymást erősítő nézet el nem takarták volna ezt az ösvényt. Hogy a mítoszok világa átformálódva, aktuális, új isteneinek tisztelő rítusai által meghatározó erővel ott terpeszkedik a társadalmak tudottra és tanultra kevésbé fogékony rétegeinek viselkedésében – s a magukat valóban igen mélyen tudatosító keveseket leszámítva az úgymond okosok hétköznapjainak alján is. A hitigényről, az érzések és benyomások gondolattal is megsimogatott rétegeiről van szó – ezt több felől közelítve próbáltam már körüljárni és elétek tárni, talán ez a politikával is átitatott verzió a legfontosabb.

Erről nekem Gaiman tanította a legtöbbet, a Sandman elképesztően gazdag távlataival, az Amerikai Istenek célzott ütésével, a novellák szellemiségével. Majdnem azt mondom, hogy ugyanúgy tisztelem, mint Hamvas Bélát. Bár amúgy az ő igényeit átható élet és világmindenség és minden (a linkben megidézve egy harmadik szeretett megmentőm is) teljesség-igényéhez képest Neil Gaiman csak egy szeletet: a mítoszokhoz való helyes hozzáállást világította át – azt viszont engesztelhetetlenül, precízen, mindvégig azzal a Drogriporter által is pontosan láttatott ízzel, hogy a befogadás közben minden hátborzongató furcsasága ismerős zamatokkal fűszeres – hogy beléd beszél. Ilyen tanítóm amúgy hosszan sorolhatóan sok van, kiröhöghetsz, hiszen ezen a listán Weöres Sándor, vagy Pilinszky ugyanúgy szerepel, ahogy Jón Kalman Stefánsson, vagy Alessandro Baricco, ennél is nagyobbra nyitva ahogy például J. R. R. Tolkien, vagy Rejtő Jenő. Neil Gaiman mégis kiemelkedett a maga módján a listáimból, a mitologémák megtisztelése által át- és megvilágított, koncentrált hatástól. Hiszen mélységében segített megérteni a fotelban utazót, a drukkert, a bigott hívőt, a pszichopatát, a szubkult-turistát és még számos olyan mellettem-velem élő embertársam, akik ugyan nem jellemezhetők csak ezekkel az „egyetlen jelzőkkel”, de az attitűdjeikben ezek a jelzők a legjellemzőbbek. Gaiman által értettem meg, kinek áldoznak. Megérthettem saját magam, hogy alkalomadtán kinek-minek áldozom. Arra kellett rájönnöm, hogy a tőle tanultakat nem semmisítheti meg a tény: egy erre amúgy ezer szinten méltatlan figuráért rajongtam a játszva tanulás közben.

Ezért születik meg most ez az összefoglalás. És ezért írok az eztán elém sodródó élményekről is vele kapcsolatban. Először a Sandman köteteiről írt ismertetőket szedegetem itt össze, az univerzumba írt további képregényeket sem említés nélkül hagyva (sőt, beleszőve a rajongói crossovereket, hozzáfűzéseket is). Aztán az Amerikai Istenek univerzumát célzó, játékosabb (vagy nem) de terjedelmileg mindenképpen könnyebben emészthető megközelítéseinket (köztük a valaha e felületre elsőnek megírt poszttal). Aztán a többi regényről és mozgóképes feldolgozásaikról írt bejegyzéseink. A novelláskötetekről és a novella-adaptációról, amit láttunk. Eztán következik a többi képregény, amit Neil írt, gyakran a novelláit újrahasznosítva (vagy fordítva). S mindebbe fűzve két szubjektív szössz, vele kapcsolatban. Nem tudunk a teljesség igényére törekedni, vannak hiányaink – majd eldől, teszünk-e ez ellen valaha. Nem nekünk kell megbocsátanunk, amit Gaiman másokkal és az életével művelt – tőlünk csak a rajongást vette el. De amit tanultam tőle, a részemmé vált. Magadnak kell eldönteni, hogy ennek fényében tovább olvasod-e, vagy a számodra itt ért véget ez a történet.

Dhafer Youssef - 2025. május 4. Erkel Színház

Ha a világ minden ideje és nem kevés pénze köszöntötte volna velünk a tavaszt, akkor minden nap akár többször is hallgathattunk volna boldogító muzsikákat a napokban, amíg tartott a Jazzfest 2025. De mivel mindezzel nem rendelkezünk, ezért választanunk kellett. Nem hallgattuk meg újra Avishai Cohent, se Jojo Mayert, és elengedtük a lehetőséget, hogy élőben varázsoljon Rabih Abou-Khalil – pedig egy időben elég sokat forgott a lejátszókban. Nem mentünk el Lukács Miklós vagy Dresch Mihály (játszótársaikkal gazdagított) koncertjeire sem, pedig szeretjük őket, együtt, és külön is. Mert nagyjából a pillanattól kezdve, hogy észrevettük, Dhafer Youssef is a fellépők között van, nem volt kérdés, hogy őt kell mindenképpen hallanunk. Évek óta rajongok érte. Visszatérő kísérője a lassú délutánoknak; a dallamai (és a játszótársak cifrái rá) olykor minden ok nélkül, a legváratlanabb időpontban és helyzetekben merülnek fel a belém kódolt zenedobozból. Jó lenne érteni, miért érint meg ennyire. Egyszerűen közöm van hozzá.
 

Talán a jazzba csomagolt szúfizmus miatt. Miközben Dhafer Youssef ízig-vérig modern zenész (meg világpolgár, szellemi nagykövet és még ezer címkét aggathatnánk rá), valójában az örökölt zenei hagyománynak talált a pillanat zenei művészetében új keretet. A ritmikus ismétlődésben elrévedés, a befelé fordulás, a teremtő (mindegy, hogy nevezzük) vagy a teremtés jelenlétének és valóságának a megtapasztalása ebben a keretben a jazz kicsit mindig kivagyi-kihaénnem variáció-keresgélését egyfajta meditatív imává fogalmazza át. Ahol a zenekar sheik-je fejét csóválva nem fogadja el a játékostárs-tanítványok zeneválaszait, ha szerinte a frázisok szintjén maradnak, és velük örül, ha tényleg valóság születik. A szúfizmusban imádkozni mindig valamiféle megtisztelő aktivitás, zene és/vagy tánc; amelynek egyetlen követelménye, hogy valódi jelenlétet szüljön.
 

Hogy ebbe a valódi jelenlétbe belefürödhessen a hallgatóság. Elég borsos árat kértek a jegyekért, s nem is telt meg az Erkel amúgy kiváló akusztikájú, pont erre való koncertterme teljesen. Pedig ezt szerintem sokkal többen hallani szerették volna – de erre a szubkultúrára se jellemző, hogy felvetné a pénz. Nagyon sok ismerős arcot láttam befelé menet – a magyar zenei élet jó néhány izgalmas előadója eljött, hogy meghallgassa ezt a koncertet. És jó pár prominensünk is eljött, ami pikáns felhangokkal fűszerezte a várakozásunk – volt min összemosolyogni Timivel. Ez a keretbe helyezkedés szerencsére pont addig tartott, amíg a színpadra nem jöttek a zenészek, és Dhafer Yousseffel az élen belekezdtek az estébe.
 

Mert ez úgy két órára kábé kitörölt minden mást. Azt kaptam, amit vártam, amiért eljöttünk a koncertre? Nem, felmérhetetlenül többet. Megint kiderülhetett, mennyit számít a jelenlét – s hogy az élőben hallgatott koncert mennyire kérlelhetetlenül belevon ebbe a jelenlétbe. Nem maradtunk kívül, pedig nem az ismert és agyonhallgatott dalok szóltak másképp, frissen és előttünk megszületve – a koncert a 2023-ban rögzített új lemez, a Street of Minarets anyagából épített nekünk és velünk pillanatvárat. Új, fiatal játszótársakkal. Akiket tényleg szeretet-teli keménységgel és odaadással instruált a sheikjük – kifacsarva belőlük a legtöbbet.
 

És saját magából is. Állva tapsoltunk a végén, de nem tudtuk őket újra a színpadra csalni – szerintem kiadtak magukból mindent. A magam részéről nem éreztem emiatt csalódást, hogy elmaradt a ráadás – pedig hiányérzetnek élem meg általában. Most viszont csak az a boldog érzés tartott a markában, aminek nincs, és nem is lehet neve. Nincs, és nem is lehet - mert az összes nevet tartalmazza.
 
Dhafer Youssef – oud, ének
Mario Rom – trombita
Daniel Garcia – zongora, billentyűk
Swaeli Mbappe – basszusgitár
Tao Ehrlich – dobok

C. B. Strike – A Koromfekete szív (sorozat)

„Megyek és elolvasom újra a könyvet, és csendben reménykedem, hogy a következő részre lecserélik az alkotógárdát.” Hahaha… Anno így fejeztem be a Strike sorozat előző részének adaptációjáról írt posztom, és most visszaolvasva nagyon jól szórakoztam azon, mennyire ki voltam borulva akkor. Kicsit féltem is megnézni A Koromfekete szívből készült sorozatot, de nyilván megtettem, sőt, előtte – utána újráztam a korábbiakat is, gyakorlatilag egy hónapja a Strike adaptációk világában élek. És cseppet sem bánom. Azt kell mondjam, ennyi idő távlatából, harmadszori újranézésre már a Zavaros vér adaptációjával is megbocsátóbb vagyok, legalábbis a zanzásítással és a sorozatgyilkosságok leegyszerűsítésével – a karakteridegen húzásokat továbbra is igencsak nehezményezem.
 
Szerencsére a készítők meghallgatták fanyalgásainkat, az új évadra összekapták magukat. Vagy legalábbis nem követtek el annyi és akkora baromságot, mint az előzőekben. A Koromfekete szív mára az abszolút kedvencem lett a könyvek közül, Edie Ledwell első megjelenésétől az oldalszázakon át folyó chat-folyamokon át a tényleg szinte kitalálhatatlan bűntényig minden részét imádom. Nyilván nem esett jól, hogy itt is jelentősen egyszerűsítettek a nyomozáson, de be kell látnunk, ez a rendkívül szerteágazó ezer oldalas ügy, ismét csak rengeteg kitekintéssel, múltban vájkálással, művészkollektívával, szélsőjobbos trollokkal, terroristákkal, pedofil bloggerekkel önmagában iszonyú sok négy részre, nem beszélve az egyéb ügyekről és a magánéleti szálakról.
 

Sajnos megintcsak ez utóbbi járt legrosszabbul, pedig itt lett volna helye – na nem mondom, hogy Madeleine távol maradását annyira sajnáltam, tök irritáló volt a csaj végig a könyvben, de szórakoztató módon vitte közelebb Strike-ot a Robin iránti érzései felismeréséhez, ráadásul a fia sokat adott a nyomozáshoz is. Kicsit jobban sajnálom, hogy a költözést, az iroda felrobbantása utáni összebútorozást és a vidéki kalandokat ennyire megvágták. Mondjuk, enélkül is elvezettek végre minket oda, hogy külön-külön már Robin és Strike is bevallják maguknak (és szegény Ilsának) hogy szerelmesek egymásba. Már csak arra kell várnunk, hogy egymásnak is bevallják végre.
 
Szívesen néztem volna többet az iroda mindennapjaiból és egyéb ügyeiből is – ezekre már végképp sosincs idő, pedig az új szereplők, Midge és Dev a könyvben szuper arcok, és Dev Enyves utáni nyomozása is megért volna egy epizódot. Őszintén szólva inkább ezt néztem volna, mint azt, ahogy Charlotte válófélben lévő férje után nyomoznak, még ha értem is, hogy dramaturgiailag fontos szál. Szabaduljunk már meg attól a csajtól, könyörgöm…
 

Na de vissza Edie Ledwell brutális halálára és A Koromfekete szívre! Azt hiszem az évad legnagyobb buktatója az lehetett, hogyan lehet ábrázolni Drek játékát úgy, hogy életszerű legyen az iránta való rajongás, átélhető a játék hangulata, és egyáltalán: el tudjuk hinni, hogy egy netes játékban barátságok, szerelmek szövődnek, vagy épp terroristák fűznek be gyanútlan tiniket. Félig-meddig sikerült is. A játék megjelenítése hangulatos, a chat-folyamokat a karakterek szájába adták, így képernyőn is valamennyire működik a dolog, de sajnos keveset kapunk belőle ahhoz, hogy valóban át tudjuk érezni a varázst úgy, ahogy a könyvben. Az, hogy a művészkollektívában és Edie körül keringő banda létszámát csökkentették, nem feltétlen baj, ahogy az sem, hogy a cselszövő moderátorok kevesebben lettek.
 
A művészkollektíva megjelenítése egyébként elég jó lett, bár én még sokkal hippisebb helynek képzeltem, de lehet, hogy Angliában már ez is borzasztó szabadosnak tűnt. Nils is sokkal konszolidáltabb volt, mint a könyvben, sőt, most hogy visszagondolok, Wally igazi szemét poénjai is teljesen kimaradtak. S ha már North Grove-i művészkollektíva: Robin fedett nyomozása ismét csak felüdülés volt. Nem is tudom, melyik átalakulása a kedvencem, a Camden Town-i punk butikoslány a negyedik évadból vagy ez a rajzórára járó szívdöglesztő marketinges. Imádtam ahogy Pat közölte vele hogy ilyen külsővel a sátánnak is dolgozhatna, a pasik akkor is döglenének utána és azt is, ahogy Pez az első percben belehabarodott. Hát még, amikor lelepleződött és a srác felhívta, hogy elmondja, mindig arról álmodott, hogy befűzi egy szexi kém. Na, ez például egy üdítően jól kezelt szál volt, és egy remek változtatás a könyvhöz képest. Hálistennek, megtanultak írni a forgatókönyvíróink. Az már jobban fájt, hogy kimaradt teljesen a Zoe - Tim szál. Zoe az egész könyv egyik legüdébb színfoltja volt, nagyon szerettem a karaktert minden esendőségével és ostobaságával, a Timhez fűződő kapcsolata meg a netes szubkultúrák egyik legnagyobb veszélyére hívta fel a figyelmet.
 

Ezt a pár fájó kihagyást leszámítva meglepően okosan oldották meg a nyomozás egyszerűsítését – noha rohamléptekben haladtak, végülis megvoltak a kulcspontok, logikusan jutottak el Inigohoz, Keához, Rachelhez, majd Vikashoz. Működött a krimiszál, ami az előző rész fényében már önmagában eredmény. Ráadásul ezúttal megúsztuk különösebb karaktergyilkosság nélkül is, hurrá. Egyedül szegény Katya Upcott járt rosszul – a könyvben „csak” szánnivalóan szerencsétlen nő, akit a férje semmibe vesz, a körülrajongott fiatal alkotók meg kihasználják; ehhez képest a filmben eléggé elcsavarták és hülye picsát csináltak belőle, akivel kapcsolatban elég könnyen az a gondolatunk támadhat, hogy megérdemelte, hogy a családja úgy végezte, ahogy. Szomorú.
 

Összességében sokkal jobban tetszett, mint vártam, ami öröm, mert ahogy írtam, ez a kedvencem a könyvek közül. Biztos újra fogom nézni párszor, mire kijön a következő évad – ami viszont, brrr, könyvben a leginkább irritáló. Na, innen lesz szép nyerni.
 

Jé, te még blogolsz?

Nosztalgiázós helyzetjelentés blogolásról, könyvekről, munkáról, az elmúlt pár év önismereti útjáról, rólam – még nem tudom, hova fut ki, lehet, félúton elsírom magam, lehet, jókat fogok röhögni a régi posztjaimon. Köszönjétek Zenkának, aki felvetette az egykori „Témázós” csapatban, hogy mi lenne, ha, így évekkel a sorozat lezárta után, amikor már alig páran blogolunk több-kevesebb rendszerességgel (aztán, legnagyobb megelepetésünkre kiderült, hogy valójában többen tartottuk „nyitva” a blogot, mint hittük); szóval mi lenne ha felvennénk az egykoron leejtett szálat és írnánk arról, hogy írunk-e még egyáltalán, és mégis: mi történt velünk az elmúlt pár év során, amióta (látszólag) nem.
 
Visszanézve az első Témázós posztot egyébként tök vicces, hogy már akkor is úgy indultunk, hogy valami egykorvolt jóságot akartunk felidézni – ennyire öregszünk, hogy már másodszor hozzuk vissza ugyanazt? No de miről is szólt ez anno? Bár ezt akkoriban nem írtuk le ennyire expliciten, de volt egy kis dac-jellege. Jó tíz éve számosságot tekintve épp a könyves blogok csúcsidőszakát éltük – minőséget tekintve meg épp megkezdődött a mélyrepülés. Annyira sokan írtak jellemzően ugyanazokról a divatkönyvekről (mert azokat szórták a kiadók), jellemzően nagyon hasonló posztokat, hogy hamar fellobbant a vita: vajon gáz-e ha mindenki egy kaptafára húzza a posztokat. Miután akadtak, akik azzal érveltek, hogy ’de hát izé, ugyanarról a könyvről hogy lehetne teljesen mást írni; amin mások (köztük én is) kissé felhúzták magukat, mert hát hogyne lehetne bármiről a világon egyedit írni; jött a világmegváltó ötlet: mutassuk meg, hogy lehet azonos témáról más-más posztot írni, ha az ember beleteszi az idejét, energiáját, egyéniségét. Megmutattuk. Nyilván semmi hatása nem volt senkire, de mi rohadt jól szórakoztunk menet közben 😃
 

Hogy miért nyújtottam ennyire hosszúra a bevezetőt az egykori Témázás történetéről, annak oka van – mert már ez az egész jelenség se létezik. Blogolni ma már nem menő. Alig valaki olvas tweetnél hosszabb posztokat. A közönségünk annyira marginális, hogy csak nagyítóval látható, épp ezért a megélhetési tartalomgyártók sem a blogok felé fordulnak ma már, hanem vlogolnak, tiktokolnak, insta sztoriban osztják meg mit olvasnak épp, és valószínűleg van még pár platform, amiről még csak nem is hallottam. A blog ma már kifejezetten retró cucc – mondjuk mivel mindig visszajön a divatba a retró, ki tudja, lehet egyszer még menő lesz hosszabb szövegeket olvasni (és meg is érteni).
 
Szeretünk úgy csinálni, mi, bloggerek, mintha ezen az egészen felül állnánk, de ennyire azért nem leszek álszent – nyilván bennem is felmerült párszor az évek során, hogy ha senki nem olvassa, akkor mi a fenének strapáljam magam. A választ rendre meghozta egy-egy kiemelkedő könyvélmény, ami nem hagyott nyugodni, amíg ki nem írtam magamból az érzéseim: nem strapa. Ha az, akkor tényleg nincs értelme csinálni. Ha csak másoknak írsz, az elismerésért, a lájkokért, a vállveregetésért, az ingyenkönyvért (de rég hallottam azt a szót, hogy reciii 😂) akkor nincs értelme. De ha még képes vagy azt érezni egy igazán nagy hatású alkotás után (mindegy, hogy könyv, film, zene, koncert, színház, festmény) hogy ez most annyira mélyen megmozgatott bennem valamit, hogy le kell ülnöm és kiírnom magamból, akkor van értelme. Úgy is, ha a világon senki nem olvassa és a tiktokoló tizenkét évesek szénné röhögik magukat rajtad.
 

Bennem leginkább ez változott. Már csak akkor és arról írok, amiről úgy érzem, létszükséglet írnom. Nyilván ehhez el kellett engedni a bérblogolást (ilyen szó nincs, most kicsit önkényesen ide sorolok mindent, ami formailag blogposzt és az ingyenkönyvön kívül nem jár más ellentételezéssel – legyen az kiadói reci ide, vagy más nonprofit oldalra írt vendégposzt), a kiadói kapcsolatokat, az elérésszámot, az illúziót, hogy számít a véleményem. Voltak évek, amikor ez vezérelt, és volt, hogy nagyon komolyan csináltam, egy rövid ideig azt is hittem, hogy nekem való, mint életpálya – aztán rájöttem, hogy pont abból veszi el a legtöbbet, ami nekem a legfontosabb. Az élmény megéléséből. Ha már olvasás közben azt keresed, melyik idézetek fognak a leginkább ütni egy posztban; ha koncert közben már a megírandót fogalmazod, ahelyett, hogy átélnéd a zenét; ha tudod, hogy x napod van átrohanni egy könyvön, mert le kell adni a cikket – akkor sérül az a fajta mély átélés, amit én igazán fontosnak tartok a művészet befogadásakor. Aki azt mondja, nem sérül, hazudik. Sajnálom. (Persze ettől még lehet professzionális szinten űzni a kritikusi létet, de ez nem az én utam.)
 

Akkor és arról, és úgy, ahogy érzem, hogy ki kell jönnie. Nem maszkolok. Már. Szeretünk úgy csinálni, mi bloggerek, kritikusok, újságírók, akárkik, mintha soha nem szépítenénk semmin udvariassági / üzleti / politikai szempontból, de higgyétek el: maroknyian vannak, akik tényleg, igazán, soha nem szépítettek. Páran, akik őszintén leszarnak mindent és mindenkit és nem érdekelte őket soha a fogadtatás; és páran, akiknek a saját nevük a márkájuk, és már megtehetik. Egyik csoport sem annyira népes ezen a kis piacon. A legtöbben a középső sávon csúszkálunk ide-oda és keressük a helyünket. Most gondolhatjátok, hogy egy marginális elérésű blog esetében ez nem szempont, de valójában simán lehet. Mert a skála nagyon széles onnan, hogy bloggerként azt gondolod, „jajjj, olyan jó fej volt a szerző / kiadó / fordító / sajtós a könyvfeszten, picit enyhítem itt ezt a puffogást”; azon át, hogy „mégse írhatom, hogy egy kalap szar, mert legközelebb nem ad recit”; odáig, hogy piaci alapon működtetsz egy oldalt és rád ír a sajtós hogy csak pozitív kritikát jelentethetsz meg, különben a jövőben bojkottálni fog az egész kiadói csoport. Az önkorlátozás is korlátozás, és ezt is munka elengedni. Sőt, a cukiskodás is korlátozás, hiába építesz magadnak létfilozófiát abból, hogy „mindenben meg lehet találni az értéket”.
 

Épp ezért fejeztem be a bérblogolást jó öt éve, és azóta sokkal nyugodtabb az életem. Pedig sokáig szerettem csinálni, olyan lehetőségeket kaptam általa, amikről álmodni sem mertem volna korábban, és sokat is tanultam a „kezembe nyomott” könyvekről írva – tulajdonképpen bármiről össze tudok irkálni bármennyit, bármikor, aminek bármily furcsa, manapság a munkámban is sok hasznát veszem. Mégis, eljött a pont, amikor a legkisebb beavatkozást abba, hogy mit és milyen formában írjak le, visszautasítottam. Eléggé lekorlátoz az élet sok területen, ez a terep, ami őszinte szenvedély, ami az egyik legfontosabb megtartó élményforrás, nem tűr korlátozást.
 
Azzal párhuzamosan, hogy ledobtam a korlátozó és önkorlátozó gesztusokat, elengedtem a láthatóság igényét, és visszahúzódtam a csigaházamba, elmélyült az, ami már korábban is fel-felbukkant, de igazán nem engedtem ki, épp a fentiek miatt: hogy nekem az írás terápia. Manapság, amikor már csak arról írok, ami igazán megérint, azt és úgy, ahogy ki akar szakadni, és búcsút intettem minden elvárásnak, néha magam is meglepem vele, hova fut ki egy-egy poszt. Ha kíváncsi vagy a mostani, 2025-ös Timire, és viszonyára az íráshoz, olvasd végig Karl Ove Knausgard Harcom sorozatáról írt eddigi posztjaimat. Ezeket így, ebben a formában nem engedhettem volna meg magamnak, ha valaki másnak írok, vagy ha elérésszámra hajtok – közük nincs egy elvárt könyvajánlóhoz / kritikához. Ez egy terápiás folyamat, aminek a vége még nagyon messze. De nekem ezért éri meg (ezért zsigeri kényszer) még mindig csinálni.
 

Persze ennek a másik oldala, hogy már csak akkor ragadok billentyűzetet, ha zsigeri kényszer. Ma is sokat olvasok (bár annyit nem, mint tíz éve, azért a munka sokat kivesz belőlem), de jó, ha minden tizedik olvasmányomról írok. Nem érzem, hogy létfontosságú lenne, hogy a blog x időnként rendszeresen frissüljön, ahogy azt sem, hogy rám szakad a mennyezet, ha nem írok minden könyvről, amit olvastam. Ami igazán ki akar jönni, előbb-utóbb úgyis kijön. Változtak az olvasási szokásaim is, manapság az olvasmányaim csaknem fele újraolvasás, azt meg aztán végképp nagyon kevés könyv provokálja ki, hogy újra meg újra írjak róla (Woolf, na ő igen – az életmű újraolvasásának összefoglalását nem ússzátok meg).
 
Az is megérne egy posztot hogy miért is ennyi újrázás – nyilván öregszem én is, és ahogy egyre zűrösebb az élet (munka, család, egészség, a világ körülöttünk, ragozhatnám a végtelenségig…) egyre inkább a megszokott, ismerős, otthonos dolgok vonzanak. Persze időnként kell, hogy beszakítsa az asztalt a könyv, de míg tíz éve ezeket faltam sorban, most egy Knausgard után kell három-négy lélekmelengető újrázás. Ahogy a bulizós esték után is kéne már három-négy teázós, pokrócba burkolózós este itthon…
 
Azt hiszem, nagyjából eddig írta magát a poszt. Volt a fejemben még ez meg az, új hobbikról, fényképezésről és csillagászatról; arról, mennyit fordult velem a munkám az elmúlt években és ez hogy hat a kis bölcsész énemre; változó ízlésről és a hazai könyvkiadás változó helyzetéről – de valójában a lényeg már itt van. Nem a külső körülmények miatt változott meg az, hogyan, mennyit, miről, hanem miattam. Mert azzal, hogy megszabadultam a kötöttségektől, el is engedtem a mindenről írás kényszerét. Hogy mi lesz a blog jövője? A leghalványabb fogalmam sincs. Szerencsénkre ez egy kétszemélyes blog, és eddig mindig sikerült többé-kevésbé egyensúlyban tartanunk – amikor egyikünk egyáltalán nem akart feléje se nézni hónapokig, akkor a másik írt, és vica versa. Valahogy mindig visszatérünk. Ahogy írtam: ami ki akar szakadni belőlünk, az úgyis kiszakad. A többiért meg lehet, hogy nem is kár.

Saját képek - a könyvek mellett a legfontosabb szenvedély mostanság a természetfotózás

Ők is nosztalgiáztak:
PuPilla

Nima

Zakkant

Zenka

Dóri

Eszti

Andi

Heloise

Nita